Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 29 találat lapozás: 1-29

Névmutató: Teleki Béla

1991. január 18.

Mózsi Ferenc Chicagóban megjelenő Szivárvány című irodalmi, művészeti szemléjének tavaly júniusi /31./ száma hat hónapos utazás után jött meg. A folyóirattal együtt érkezett meg a folyóirat 10. évfordulója megünneplésére szóló meghívás. A 31. számban szereplő képzőművészeti válogatás teljes egészében az erdélyi magyarokra alapoz. Ennek magyarázata, hogy a Kulturális Alapítvány Erdélyért szervezésében Philadelphiában, Pittsburgban és Washingtonban 18 erdélyi magyar művész alkotásaiból rendeztek kiállítást. A folyóiratban több erdélyi képzőművész /köztük Plugor Sándor, Kusztos Endre, Gáll András, Páll Lajos és Bardócz András/ munkái láthatók. Gazdag ennek a Szivárvány-számnak az irodalmi összeállítása is, emellett Ágoston Vilmos Markó Béla Talanítás című kötetét elemezte, Szathmáry Lajos Kettős siratója pedig Bözödi Györgytől és a szintén Erdélyből származó Teleki Bélától vett búcsút. /N. M.K. [Nagy Miklós Kund]: Az Óperencián túlról. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 18./

1992. december 24.

Teleki Béla /Kolozsvár, 1899. máj. 16.- 1990. febr. 7./ az EMGE elnöke, majd 1941-től az akkor alakult Erdélyi Párt elnöke volt. Nagy része volt abban, hogy Kolozsvár megmenekült a háború pusztításaitól. Az oroszok letartóztatták, majd átadták a magyar hatóságoknak, ezután ismét orosz fogságba került. A szovjet hatóságok nem tudtak vádat emelni ellene, ezért szabadon bocsátották. Nyugatra távozott, az Egyesült Államokban telepedett le. Megalakította az Amerikai Erdélyi Szövetséget, amelynek 1989-ig elnöke volt. Emlékiratát olvashatjuk a lapban. /Szabadság (Kolozsvár), dec. 24. /

1994. október 7.

Balogh Edgár ismételten kiáll Kolozsvár német megszállás alóli felszabadulása történetének hitelességéért: úgy történt, ahogy szemtanúként emlékirataiban szerepel. Vitába szállt vele Francisc Pacurariu, aki a "Horthy-kamarilla" románellenes fondorlatának mondta a Teleki Béla köré tömörülő csoport, majd a helyükbe lépő Erdélyi Magyar Tanács szerepét. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./

1995. január 14.

Az Amerikai Szövetség tájékoztatója, a Transsylvania /New York/ negyedévenként jelenik meg, tallózó lap, tiszteletbeli főszerkesztője néhai gróf Teleki Béla, főszerkesztője Cseh Tibor. Legfrissebb a XXXV. évf. 4. száma, 1994. dec. 30-án jelent meg. Sokféle erdélyi lapra figyelnek, így a Csernátoni Füzetekre például. A Háromszékből is több írást vettek át. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 14./

1996. április 23.

Balogh Edgár szólt hozzá Demeter János Zsilava odúiban /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 30-31, 2. folytatás: ápr. 6-7./ című, a börtönévekre való emlékezéséhez. Demeter János meghalt, az emlékezést Demeter Zayzon Mária hozta nyilvánosságra. Demeter János a börtönben minden választ megtagadott, semmire sem felelt. Jordáky Lajos úgy próbált védekezni a kihallgatásokon, hogy azt állította: mindent a románság érdekében cselekedett, ezzel azonban csak magára haragította ellenfeleit. Csőgör Lajos pedig teljesen letört, amikor feleségét is le akarták tartóztatni, ezután olvasatlanul aláírt mindent, amit elébe tettek. Balogh Edgár egyedül saját magatartását tartotta helyesnek: vagy kétszáz kihallgatása során mindent, a legapróbb részletekig feltárt a Magyar Népi Szövetség munkájáról, hogy igazolja, soha sem történt törvénysértés. Teleki Bélát háborús bűnösként ítélték el, csak Malinovszkijhoz írt levelükkel tudták kiszabadítani a börtönből. Hamis tanúnak Teleki Béla perében a kiéheztetett Teleki Ádám grófot vették elő, aki elmondta a rákényszerített "vallomást". Balogh Edgár szerint Demeter János nem értette meg a pert. /Balogh Edgár: Már-már elfeledett tárgykör. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./

1996. április 27.

Demeter Béla személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt, ugyanis Demeter Jánosnak, Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek vagy László Dezsőnek előbb-utóbb megjelentek visszaemlékezései, válogatott írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint az övé. Demeter Béla /sz. Somkerék, 1910/ Bukarestben 1928-1931 között az Államtudományi /Közgazdasági/ Főiskolát végezte. Még főiskolás korában bátyjával, Jánossal közösen írt munkája 1930-ban jelent meg: Románia gazdasági válsága /Kolozsvár/. Testvére, Demeter János 1975-ben megjelent visszaemlékezésében /Századunk sodrában, Kriterion, Bukarest/ nem sok szót vesztegetett öccsére. János ugyanis marxista lett. 1933-ban az Erdélyi Fiatalok folyóirat kizárta soraiból az alapító tag Demeter Jánost és ezt a döntést öccse is támogatta. Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást, ő adta közre azt a kérdőívet, amely abban az időben a falukutatás fontos metodológiai kézikönyve volt. Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve. 1932-től a Keleti Újságnak, 1936-tól az Erdélyi Gazdának a munkatársa, 1941-től a kolozsvári Esti Lap felelős szerkesztője. 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésében. Kolozsvár elfoglalása után a románok feljelentésére a szovjet katonák elhurcolták őt Teleki Bélával és Vita Sándorral együtt, mindhármukat Magyarországra vitték. Kiderült, hogy semmi bűnt nem követtek el, ezért szabadon engedték őket. Demeter Béla visszatért Erdélybe, az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak. Visszatért Magyarországra, 1945. júniusában megalakult a Béke-előkészítő Osztály, ahol Románia-szakértőként működött. 1945. aug. 1-jén vetette papírra nézeteit /Hozzászólás a béke-előkészítő elgondolásokhoz/ az elkövetkezendő feladatokról. Ebben figyelmeztetett: "Magyarország önszántából játssza a bűnbak szerepét, minden bűnt magára vállal... Szomszédai örömmel látják ebben a szerepben és még jobban belelovalják". Törekeni kell arra, hogy a politikai és etnikai határok egybeessenek, vallotta. Az új határ mellett olyan kisebbségvédelmi rendszert, nemzetiségi törvényt tartott fontosnak, melyet nemzetközi biztosítékok garantálnak. 1945-ben többször járt Erdélyben, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes törvényekről, a magyar kisebbség ellen elkövetett atrocitások jegyzőkönyvi ismertetését végezte. Õ készítette el Nagy Ferenc miniszterelnök 1946 tavaszán történt moszkvai útjára az Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, melyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. 1946. aug. 29-én Gyöngyösi János a nagyhatalmak elé terjesztette a törvénytervezetet, de a szövetségesek ezt is elutasították. Demeter Béla részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, azonban ez nem került ki a béketárgyalásokra. Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyar-barát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett: a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is, mert az erdélyi magyarság következetes álláspontja, hogy róluk nélkülük ne döntsenek. Demeter Béla jelen volt Párizsban a béketárgyalásokon, az autentikus erdélyi magyar vezetőket próbálta képviselni, cáfolva a felszólaló Tatarescu külügyminisztert, aki szerint az erdélyi magyarság a határok megváltoztathatatlanságának híve. /Tatarescu éppen a hírhedett 1945. novemberi Magyar Népi Szövetség /MNSZ/-kiáltványra hivatkozott./ Demeter Bélának volt köszönhető, hogy a Márton Áron, Lakatos István, Vásárhelyi János, Korparich Ede által 1946. ápr. 29-én aláírt Memorandumot - melyben tiltakoznak az MNSZ-kiáltvány ellen, a párizsi béketárgyalásokon felhasználták.- A Kisgazdapárt szétverése, Nagy Ferenc 1947. májusi lemondása, Gyöngyösi János külügyminiszter bukása után Demeter Bélát is lefogták és kínzással a "reakciós körök" békeelőkészítő szerepére akartak belőle vallomást kicsikarni. Az AVH négyhónapos vallatással sem tudott kiverni belőle semmit. Végül szabadon engedték. Vidéken élt egészen addig, amíg 1951. márc. 15-én az ÁVH elhurcolta és ápr. 18-án kiadta a román hatóságoknak. Demeter Bélát az akkor már lefogott Márton Áron-Lakatos István-Korparich Ede-Venczel József-perben akarták felhasználni. Õ lett volna a koronatanúja annak a vádnak, hogy Venczelék "bizalmas" adatokat szolgáltattak ki Magyarországnak, azzal a céllal, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Demeter Bélából azonban semmit sem tudtak kiszedni és 1952. dec. 24-én a kínzásokba belehalt. /Békési Gábor: Demeter Béla emlékezete /1910-1952/. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 26-27./

1998. január 22.

Harmincnyolc éves fennállása után "hazaérkezett" a Transsylvania, az Amerikai Erdélyi Szövetség negyedévi Erdélyi Tájékoztatója. Ezentúl Kolozsváron, a Misztótfalusi Nyomdában készülnek a következő számok. A kiadványnak négyoldalas angol nyelvű melléklete is van. A Transsylvaniát gróf Teleki Béla alapította. A kilencvenes években, a tiszteletbeli főszerkesztő halála után Cseh Tibor csernátoni származású mérnök-tudós vette át a lap irányítását, melynek Kovalszky Péter volt a főmunkatársa. A Transsylvania sokszínű válogatást nyújt, 15 ezer szerzőt, lapot, folyóiratot követ figyelemmel, ezek között van például az ausztráliai Adelaide-i Értesítő, a Kaliforniai Magyarság, a szekszárdi Átalvető, ugyanúgy több budapesti napilap, de erdélyi lapok is, így az Erdélyi Napló (Nagyvárad), a Keresztény Szó (Kolozsvár), a Református Család (Kolozsvár), a Partiumi Közlöny (Nagyvárad), a Szabadság vagy a Romániai Magyar Szó. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 21., Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 22./

1999. június 14.

Az erdélyi arisztokrácia a magyarságnak olyan vezéregyéniségeket adott, akik tudták és vallották: születésükkel nem csupán előjogok, de sokszor roppant nehezen teljesíthető kötelezettségek is szálltak rájuk, állapíthatta meg jogosan emlékezésében Tibori Szabó Zoltán. A Wesselényieket, a Bánffyakat, a Bethleneket, a Keményeket, a Telekieket úgy nevelték, hogy egyetlen pillanatra se feledkezzenek meg róla: tartoznak népüknek. Nem kivétel ez alól széki gróf Teleki Béla sem, aki éppen száz évvel ezelőtt, 1899. május 16-án született Kolozsváron. Politikusként is élete végéig az erdélyi magyarságot szolgálta. Neki köszönhető, többek közt az, hogy a második világégés végén Kolozsvár nem vált harcok színterévé. Kolozsváron 1944 nyarán az ő vezetésével alakult meg az Erdélyi Magyar Tanács, amely határozatban követelte, hogy Magyarország azonnal kérjen fegyverszünetet a szövetségesektől. Bár itthon szeretett volna maradni, menekülnie kellett. 1950-ben települt át az Egyesült Államokba, ahol nemsokára megalapította az Amerikai Erdélyi Szövetséget (AESZ), amelynek 1989-ig elnöke volt. Egyik megalapítója volt a New York-i Magyar Ház Társaskörének, és segítette az ottani Könyvtár- és Történelmi Társulatot, hogy évtizedeken át Erdély igaz történelmét tárgyaló könyvek sorozatát helyezhesse el amerikai egyetemi könyvtárakban, a román propagandakiadványok ellensúlyozására. Több mint harminc éven keresztül szerkesztette és kiadta a Transsylvania című, negyedévenként megjelenő folyóiratot. - Az utódok hálájáról sokat mondó tény, hogy születésének centenáriumán Teleki Bélára nem szülővárosában, Kolozsváron, hanem éppen Magyarigenben emlékeztek. Jún. 6-án, vasárnap került sor arra a református istentisztelettel és katolikus misével egybekötött ünnepségre, amelynek keretében a falu népének átadták a New York-i Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - Magyar Emberi Jogok Alapítványa) és mások által Teleki Béla emlékére adományozott traktort. Az adomány nagyszerűen illik annak a néhai Teleki Bélának az egyéniségéhez, aki mind az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), mind pedig az Erdélyi Párt egykori elnökeként az erdélyi gazdasági élet fellendítésében aktív szerepet töltött be. Nyilvánvaló, hogy az adományozók ismerték az 1990. február 7-én elhunyt Teleki Béla egyéniségét, erdélyiségét, s tudták: a szórványmagyarság egyik legelesettebb falujának juttatott - utánfutóval és más eszközökkel felszerelt - traktorral bármilyen díszes szobornál is nagyobb és méltóbb emléket állítanak neki. Szerény emléktábla került az egykoron Bod Péter lépteit is visszhangzó magyarigeni református templom falára: "In memoriam / (1899-1999) / Gróf Széki Teleki Béla / (1899-1990) / születésének 100. esztendős évfordulójára. / A korszerű erdélyi mezőgazdaság úttörőjének szerető megemlékezéssel / Magyar Emberi Jogok Alapítványa / (New York)." - Gudor Botond, a falu református lelkésze évek óta azon munkálkodik, hogy az egyházi tulajdonban lévő épületeket rendbe hozza, nyáron magyar fiataloknak táborokat szervez, és magyar családokat próbál visszatelepíteni a Hegyaljára. A református templomból az ünneplők átvonultak a falu szélén álló kis, katolikus templomba, ahol Baróti László, a gyulafehérvári Mailáth Gusztáv Károly Katolikus Gimnázium igazgató-tanára celebrálta a szentmisét, majd kis ünnepségre került sor a templom kertjében található negyvennyolcas emlékoszlopnál. 1848. október 28-án 187 magyarigeni férfit végeztek ott ki Axente Sever csapatai, akiket napokkal később az emlékmű alatti tömegsírban temettek el. Az amerikai adományozók nevében a Floridában élő Székely Árpád, a Wass Albert Alapítvány titkára mondott beszédet, a katolikus mise után pedig felolvasták Hámos Lászlónak a magyarigeniekhez intézett üzenetét. Magyarigenben ma már csupán 11 református és 12 katolikus magyar él. /Tibori Szabó Zoltán. = Magyarigeni magyarok maradékai között Emlékezés a szórványban a száz éve született széki gróf Teleki Bélára. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

2003. január 6.

Tibori Szabó Zoltán képzőművész-monográfiájáról /Ferenczy Júlia, Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár, 2000. és Balázs Péter, Komp-press, Kolozsvár, 2002./ írt a legnagyobb elismeréssel Szabó Csaba. Tibori Szabó Zoltán egyúttal korképet is adott. A Ferenczy Júlia-monográfiát évtizedes kutatómunka előzte meg. A Balázs Péter-monográfia sem mentes az empatikus megközelítésektől. A szerző az erdélyi közelmúlt történéseit boncolgatja, ezt mutatták korábbi munkái /Teleki Béla erdélyisége -1993, Élet és halál mezsgyéjén - 2001/ is. Tibori számára a Trianon utáni erdélyi sors egy nagy folyó, amelyben a megmaradottak csónakélethez vannak kötve; a sorsszabadság szegényes: kievezni jobbra, kievezni balra, majd visszaülni - vagy egyszerűen már startból bevonni az evezőket. Nem tudna például teljes képet alkotnia az olvasó Balázs Péterről, ha nem ismerné meg a művész reakcióit a kor által kreált igencsak prózai helyzetekben. "Balogh Edgár szinte utasításként rám parancsolt, hogy a jövőben legyek elővigyázatosabb, mert ha egy váratlan ellenőrzés során megtalálják nálam a kilopott iratot, fejbe lőnek érte...". A csónaksors szétszórta a 20. század erdélyi magyar utasait, és a jobb és bal partnak ma is megvannak a szekértábor-maradványai. /Szabó Csaba: Csónaknyira a harmadik parttól. Tibori Szabó Zoltán tényregény-vázlatai. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 6./

2003. június 26.

A rettegett Securitate feljegyzéseket készített Gáll Ernőről, naplójának most megjelent posztumusz első kötetének budapesti bemutatásakor ebből idézett Pomogáts Béla irodalomtörténész: "Gáll Ernő, született 1917. április 4-én Nagyváradon, Jenő és Helén fia, magyar-zsidó nemzetiségű, román állampolgár, jogot végzett, a Korunk folyóirat főszerkesztője, a Társadalomtudományi és Politikai Akadémia tagja, az RKP (Román Kommunista Párt) tagja, kolozsvári lakos. Beszélgetéseiben, amelyeket Balogh Edgár nyugdíjas publicistával (...), Teleki Béla volt gróffal, Kányádi Sándor költővel, valamint más személyekkel folytatott, azt sugalmazza, hogy szükség volna bizonyos lépésekre az együttélő magyar nemzetiség megmentése érdekében, azzal indokolva, hogy az egy erőszakos románosítási és elnemzetietlenítési folyamatnak volna alávetve. Úgy véli, hogy az együttélő nemzetiségeknek ki kellene használniok bizonyos politikai konjunktúrát, amely különböző időkben adódik annak érdekében, hogy fel lehessen vetni a nemzeti jellegű sérelmeket. Különböző alkalmak során Gáll Ernő rágalmazza pártunk bel- és nemzetközi politikájának bizonyos vonatkozásait, és erre ösztönöz más, hozzá hasonló megnyilvánulású személyeket." Gáll Ernő volt a Korunk folyóirat főszerkesztője 1957 és 1984 között. 1977-től jóformán haláláig vezette naplóját. /Baracs Dénes: A kisebbségi lét, mint mentőöv: Gáll Ernő naplója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 26./

2004. február 6.

Tibori Szabó Zoltán elutasítóan válaszolt az előző napon napvilágot látott hozzászólásra: „Orbán Zoltán Budapestről bértollnoknak nevez (Heti Válasz, Szabadság, 2004. február 5.) amiatt, hogy az RMDSZ egységének a megőrzése mellett foglaltam álláspontot.” Tibori elképedve írta, hogy ha jól értette, le is kommunistázta őt a hozzászóló. Ezután Tibori felidézte gróf Teleki Bélát, aki 1941–1944 között magyar országgyűlési képviselő volt, és ő is úgy vélekedett, hogy az erdélyi magyarságot eredményesen csakis egyetlen párt képviselheti. Az erdélyi magyarság politikai egységét egyébként 1990 után is minden magyar kormány érdekének tekintette, érvelt tovább a Népszabadság kolozsvári tudósítója. /Tibori Szabó Zoltán: Politikai egységünk tegnap és ma. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 6./

2004. február 18.

Felnőtt egy nemzedék, amely aligha tud valamit Nagy Istvánról. Sokak számára egyszerűen egy író, mások magyar Makszim Gorkijnak, ismét mások a letűnt rendszer kiszolgálójának, haszonélvezőjének tartják. Mi hát az igazság? – tette fel a kérdést Nagy Károly, az író fia. Termékeny alkotó volt, több mint 30 kötete (regények, novellák, gyűjtemények, színdarabok, szociográfiák) látott napvilágot, publicisztikai írásait pedig még senki sem vette számba. Talán az egyetlen olyan kelet-európai író, akit mind a három rendszer cenzúrázott, s időnként üldözött. A királyi Romániában a sziguranca a szó szoros értelmében, majdnem agyonverte első kisregényéért, a bécsi döntés után a szamosfalvi börtönbe került. Nagy István a szocialistának induló társadalmi rendszer fegyelmezett katonája volt. Ahogy szaporodtak az aggasztó jelek, úgy vált a magatartása mindinkább kritikussá. Először 1952 januárjában került szembe a hivatalos pártvonallal. Arra próbálták rávenni, hogy mint a Bolyai Tudományegyetem akkori rektora, kezdeményezze a Bolyai és a Babes egyetemek egyesítését. Ezt elutasította, ezért úgynevezett "jobboldali elhajlás" címén leleplezték, mint jobboldali nacionalistát, s leváltották rektori tisztségéről (amelyet csak pártutasításra vállalt). Egy hónapig kényszerlakhelyen volt Bukarestben, s azzal vádolták, hogy Balogh Edgárral, Jordáky Lajossal s Teleki Béla gróffal együtt összeesküvést szőtt Észak-Erdély elszakítására. Szabadlábra helyezték, de titokban kizárták a pártból. Nagy István élete végéig megőrizte marxista meggyőződését. A hetvenes évekre már szilárd meggyőződése volt, hogy Kelet-Európában lényegileg letértek a marxi útról. /Nagy Károly: Ki is volt Nagy István? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./

2005. március 19.

Az Erdélyi Gazdasági Egylet (EGE), majd az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet (EMGE), illetve ezek későbbi jogutódja, az 1990-ben alakult Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) története elevenedik meg a nemrég megjelent könyv /Az EGE, EMGE, RMGE 150 éves története/ hasábjain, amely az erdélyi (magyar) gazdatársadalom elmúlt 150 évét tekinti át. A 2004-ben megjelent könyvet Farkas Zoltán szerkesztette. Kós Károly, Venczel József, Kacsó Sándor, Pap István, illetve a ma is aktív szerzők, Veress István, Takács Csaba, Benkő Samu, Csávossy György, Cseke Péter, Makkay József, Tibori Szabó Zoltán, és Farkas Zoltán írásai az erdélyi magyar gazdák történetének alapos elemzései. Tibori Szabó Zoltán írásában gróf Teleki Bélát mutatta be, Makkay József Pap Istvánra, a hazai magyar agrár szakírás egyik legnagyobb egyéniségére emlékezett. /Kovács Ferenc: Könyv az erdélyi magyar gazdatársadalom 150 éves történetéről. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 19./

2005. június 30.

Sokan voltak, akik segítettek a zsidóüldözés idején, írta Bogdán Kálmán. Legelsőnek gróf Teleki Bélát említette, akinek a közbenjárására sok tízezer ártatlan menekült meg és Kolozsváron nem voltak utcai harcok. Jutalma, néhány évi súlyos börtönbüntetés a kommunista uralok alatt. Nem kapott emléktáblát, sem utcát, sem iskolát nem neveztek el róla. Guráth Béla, a sokszoros vívóbajnok, a sütödéjében tíz munkaszolgálatost bújtatott és menekített meg. Ugyancsak ő kilopatta a gettóból a Biró fiúk édesanyját és tisztességesen eltemettette. A cikkíró emlékező 1944. szeptember l5-én megszökött a katonai börtönből, többen bujtatták, köztük Tompa Pufi híres színész. A börtön parancsnokhelyettese, Losonczy Mihály főhadnagy mindent elkövetett, hogy a börtön lakói aránylag emberi módon éljenek. A cikkíró 1944 januárjában munkaszolgálatos volt Szinérváralján, ahol Csűdöm Jenő ügyvéd segített rajtuk. Csűdöm minden munkaszolgálatosnak eltávozási engedélyt adott a deportálások idején, amelynek birtokában nagyon sokan átvészelték a tragikus időket. Majdnem minden túlélő legalább két, három EMBERNEK köszönheti, hogy megmenekült. /Bogdán Kálmán: Igaz Emberek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 30./

2006. január 14.

Január 12-én a Kisbácsi Népfőiskola e heti előadását Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság munkatársa tartotta Teleki Béla munkásságáról. Az erdélyi politikus 1940–1944 között vezette az Erdélyi Pártot. Teleki számára különösen fontos volt, hogy Kolozsvár egyetemével, könyvtárával megmeneküljön a harcoktól. Erdély és az erdélyi magyarság érdekeit tartotta szem előtt. Akárcsak Wass Albertet, Teleki Bélát is elítélték a háború után. Wass Alberthez hasonlóan Teleki is emigrációban halt meg 1990-ben, Amerikában. Tibori Szabó Zoltán rámutatott, hogy a világháborúk után az erdélyi magyarság ugyanazokra a kérdésekre igyekezett választ találni, amelyekre napjainkban is: elég-e egy erdélyi magyar párt, vagy több kell. /kb.: Vannak-e új problémái a magyarságnak? = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

2006. május 27.

Amikor a repülőgép-eltérítés világszerte gyermekcipőben járt, 1971. május 27-én szenzációs hír járta be a világsajtót: látványos, kommandószerű akcióval hat erdélyi fiatalember a nagyváradi repülőtéren felszállásra kényszerítette, majd Bécsbe térítette a bukaresti járatot. Mindez hat margittai magyar fiatalember nevéhez fűződik. A kommunista rendszer csak az egész ügy kigondolójának és vezérének, Moka Bélának vágott vissza. Moka Béla Margittán él. A sors távolról sem volt kegyes hozzá. Még be se töltötte 18. évét, amikor súlyos traktor-balesetet szenvedett. A nagyváradi orvosok szinte lemondtak róla. Az fiatalember mégis felépült. Bal lábát azonban térd fölött amputálni kellett. Moka Béla nem adta föl. Előbb megtanult műlábbal járni, aztán megnősült, s egy margittai gyárban dolgozott esztergályosként. Megbízható barátait megnyerte merész tervének, melyről még feleségének sem szólt. Moka megtudta, hogy az utasok között egy fegyveres szekus is van, ami azt jelentette: szerezni kell fegyvert. Ez is sikerült. Idegességükben lövöldözni kezdtek a felszállásnál, a fedélzeti szekustól elvették a fegyvert. A másodpilótát kényszerítették a felszállásra. Sikerült Bécsbe jutniuk. A szenzációs hír futótűzként járta be a világot. A Szabad Európa, az Amerika Hangja részletesen beszámolt a gépeltérítésről, Az egész Bihar megyei Securitatét szinte teljes egészében leváltották, a milícián is sokan vesztették el állásukat. Bécsben két év börtönbüntetésre ítélték a fiúkat, Moka, mint főszervező két és fél évet kapott. A börtön kápolnájában külön magyar nyelvű istentiszteletet rendeztek számukra. Gróf Teleki Béla, a kanadai erdélyi magyarok szövetségének elnöke élelmiszer- és könyvcsomagokat küldött, a szabadulás után lakás- és elhelyezkedési támogatásáról biztosította őket Kanada bécsi nagykövetségén keresztül. Segítettek a New York-i magyar szervezetek, leginkább azonban Mindszenty bíboros. Szabadulás után Moka rendszeresen járt a bíboros szentmiséire, gyakran beszélgetett Mindszentyvel. Idehaza távollétükben egyenként 23 év börtönbüntetésre ítélték őket, családjukat meghurcolták. Szabadulása után Moka Béla Bécsben maradt. Megtanult németül, géplakatosként dolgozott, szép fizetéssel szabadon élt. Hiányzott azonban Irénke, a felesége. Úgy döntött: kihozatja valahogy Jugoszláviába, s ott találkoznak. Társai próbálták lebeszélni a jugoszláviai kiruccanásról, Moka azonban hajthatatlan maradt. 1975 augusztusában a jugoszláv hatóságok letartóztatták Mokát és néhány nap múlva átadták a román hatóságoknak. A Securitate sokat tudott róla, mindenütt voltak beépített emberei. Mokát négy hónapig a Securitate bukaresti székhelyén, föld alatti cellában tartották, majd 1975 decemberében a szamosújvári börtönbe helyezték át, 23 éves büntetése letöltésére. Később, amikor 1987 nyarán áthelyeztek Craiovára, a veszélyesek börtönébe, fürödni, a klubba, orvosi ellenőrzésre, mindenüvé megbilincselve vitték. Raboskodása élete legsötétebb korszaka volt. Pedig időnként a családja meglátogathatta, könyveket rendelhetett, sőt az Előrét, Neuer Weg-et és a Romania Liberat is járatta. A hatóságok óriási nyomást gyakoroltak feleségére, s végül válásra kényszeríttették. Szintén ez idő alatt vesztette el édesapját, és nem vehetett részt temetésén. A börtönben megpróbálták beszervezni, erre megverte a cellába beépített besúgót. Látogatások alkalmával miatta kellett magyar nyelvű tolmácsot alkalmazniuk. Az őrök sokszor mondogatták, hogy többé nem látja meg a napvilágot. 1988. január 26-án, Ceausescu 70. születésnapja alkalmával az általános amnesztia során a kis büntetésűek, valamint a nagy büntetésűek közül a büntetésük felét leültek is szabadulhattak. Moka Béla több mint 12 évet ült, így bekerült az utóbbi kategóriába. Hazatért Margittára. Hetente kellett jelentkeznie a milícián, nem hagyhatta el a várost. Munkahelyén, a textilgyárban elkülönítették a többiektől, még munkakollégáival sem érintkezhetett személyesen. Irénkét azonban újból feleségül vette. /Chirmiciu András: Moka Béla, a megtörhetetlen gépeltérítő kalandos élete. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 27./

2007. december 27.

Tibori Szabó Zoltán most megjelent értekezése /Árnyékos oldal, Koinónia, Kolozsvár, 2007/ mindenekelőtt sajtótörténeti jellegű, és a holokauszt után visszatért maroknyi erdélyi zsidóság identitásválságának bemutatását szolgálja. A szerző nem élte át a történteket, évtizedek óta munkálkodik a kollektív emlékezet ébren tartásán. Munkájának előzménye a szerző korábbi munkái: Teleki Béla erdélyisége. NIS Kiadó. Kolozsvár, 1993; Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók mentése és menekülése a magyar–román határon 1940-1944 között. Minerva, Kolozsvár, 2004; Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. In: Tanulmányok a holokausztról. III. kötet, Randolph L. Braham (szerk.). Balassi Kiadó, Budapest, 2004; Az erdélyi zsidóság sorsa a II. világháború után. 1945-1948. In: Molnár Judit (szerk.), A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi Kiadó, Budapest, 2005.; A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája 1–3. Park Kiadó, Budapest, 2007. (Szerk. : Randolph Braham és Tibori Szabó Zoltán). Az Egység (Új Út) című kolozsvári lap évfolyamai, mint leggazdagabb forrás mellett a szatmári Deportált Híradó, az „Ichud” és az Új Ifjúság lapszámait dolgozta fel, igénybe vette a levéltárak, valamint a kortanúkkal készített interjúk információanyagát is. A kolozsvári Erdély, Igazság (Erdélyi Szikra), Világosság, a brassói/sepsiszentgyörgyi Népi Egység, a nagyváradi Új Élet, a marosvásárhelyi Szabad Szó és más (nagybányai, szatmárnémeti, temesvári, máramarosi) magyar sajtóorgánumok, majd a korabeli román lapok képezik a további fejezetek kutatási forrásanyagát. A szerző felvázolta a magyar, ezen belül az erdélyi zsidóság történetének alakulását. Kitért a deportálásokban közreműködött zsidó vezetők felelősségére, a népbíróságok keretében véghez vitt jogi eljárásokra, ítéletekre. Tibori kitért a magyar református egyház szociális jellegű segítségére, személyesen Vásárhelyi János püspök pozitív szerepének kiemelésére is. Tibori Szabó Zoltán valósághűen dokumentálta az Antonescu-kormány felelősségét a romániai zsidóság jelentős részének elpusztításában. /Cs. Gyimesi Éva: Törlesztés. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 27./

2009. december 29.

Demeter Béla (Somkerék, 1910. jan. 6. – Bukarest, 1952. dec. 24.) személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt is. Bátyjának, Demeter Jánosnak, továbbá Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek, László Dezsőnek (az egykori „erdélyi fiataloknak”) megjelentek visszaemlékezései, írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint a Demeter Béla hagyatéka. Pedig ez a hagyaték nagyon gazdag. Demeter Béla – Közgazdasági és gazdaságpolitikai írásai: 1.) Románia gazdasági válsága (Demeter Jánossal együtt, Uránia nyomda, Kolozsvár, 1930); 2.) Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román impérium alatt (Venczel Józseffel együtt, Budapest, 1940); 3. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1941–42 (Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet RT, Kolozsvár 1942); 4.) 1945-ben az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, s a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak.; 5.) 1936-tól az Erdélyi Gazdának munkatársa. Érdemes felleltározni minden évkönyvben (Erdélyi Gazda Naptára) leközölt beszámolóját és tájékoztató írását. – Falukutató és szociográfiai munkássága: 1.) Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást. Ő adta közre azt a kérdőívet, amely a falukutatás fontos módszertani kézikönyve lett (Hogyan tanulmányozzam a falu életét? – 400 kérdés –, Kolozsvár 1931); 2.) Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve (Kolozsvár, 1932). (Lásd Erdélyi Fiatalok); – Politikusi és kisebbségpolitikai munkássága: 1.) 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésben.; 2.) 1945-ben megalakult a Béke-előkészítő Osztály, amelynek román és erdélyi referensként tagja lett. Hozzászólás a békeelőkészítő elgondolásokhoz s az elkövetkezendő feladatokról (1945. aug. 1.); 3.) 1945-ben többször visszatér Erdélybe, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes intézkedésekről és elkövetett atrocitásokról – jegyzőkönyvi ismertetések.; 4.) 1946 tavaszán ő készítette fel Nagy Ferenc miniszterelnököt moszkvai útjára, tanácsolt Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, amelyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. (A Kisebbségi Kódex); 5.) Részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, de ez sem került a béketárgyalások asztalára.; 6.) Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyarbarát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett arra, hogy a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is.; 7.) Ő juttatta ki a Márton Áron, Szász Pál, Lakatos István, Vásárhelyi János, és Korparich Ede által aláírt Memorandumot, amelyben a Magyar Népi Szövetség Vásárhelyi Kiáltványa ellen tiltakoztak, s mutatta be, amikor Gheorghe Tatarescu román külügyminiszter azt hangoztatta, hogy az erdélyi magyarság a trianoni határok visszaállításának híve. Rákosi Magyarországa Demeter Bélát kiszolgáltatta a román hatóságoknak 1951. április 18-án, koronatanúnak álcázva a Márton Áronék perében. Demeter Béla 1952. december 24-én, Bukarestben (Zsilaván) belehalt az embertelen vallatásba és bánásmódba anélkül, hogy tőle egyetlen terhelő, s a perben felhasználható információt is megszerezhettek volna. /Kónya-Hamar Sándor: Demeter Béla ébresztése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./ Emlékeztető: Demeter Béla Az erdélyi magyarság helyzete 1944. augusztus 23. óta című tanulmányát folytatásokban közölte a bukaresti napilap /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1996. máj. 11., máj. 18., jún. 1./ Demeter Béla tanulmányában kifejtette, 1944. augusztus 23-a után megnyíltak a román börtönök, ártatlan magyarok ezrei kerültek a szabaduló románok helyébe. A magyarság likvidálására irányuló tervek részeként a legsovinisztább románokat a román nagyvezérkar felfegyverezte. A Maniu gárdának nevezett alakulatok parancsot kaptak, hogy büntessék a magyarokat, ha kell, irtsák ki őket, javaikat pedig kobozzák el. Elrendelték, hogy mindazok a csendőrök, adóvégrehajtók, akik 22 éven át rettegésben tartották az erdélyi magyarságot, térjenek vissza és foglalják el helyüket. A román sajtó példátlan módon uszított. A felfegyverzett bandák gyilkoltak, raboltak, nőket erőszakoltak meg. Szárazajtán embereket lefejeztek, több helyen gyilkoltak magyarokat /például Csíkszentdomokoson, Csíkkarcfalván, Fejérden, Páncélcsehen, Magyarzsomboron, Egeresen, Bámffyhunyadon/. Magyarok ezreit fogták össze, szadista tisztek éheztették, kínozták a foglyokat, a szovjet katonáknak azt jelentették, hogy a foglyok magyar partizánok. A falvakban a román csendőrök jártak elől a magyarság elleni vérengzésben, fosztogatásban. A magyar Háromszék megyében az egyik első intézkedés volt a magyar nyelv használatának eltiltása a hivatalos érintkezésben. A katonai ügyészek perbe fogták azokat a magyarokat, akik Dél- Erdélyből Észak-Erdélybe szöktek és most visszatértek eredeti lakóhelyükre. A Vörös Hadsereg véget vetett a rablógyilkos hadjáratnak, 1944. november 14-én kiparancsolta Észak-Erdélyből a román csendőröket, tisztviselőket, elrendelte a Maniu gárdák feloszlatását. Maniu hozzájárult a gárdák feloszlatásához, „bajtársaknak” nevezte a gyilkosokat és köszönetet mondott „hazafias akciójukhoz” /Dreptatea, 1944. nov. 16./ 1944. november 14-től a demokratikus román és magyar pártok koalícióra léptek egymással, helyi hatóságokat szerveztek, élükre pedig a Központi Tanácsadó Testületet. Demokratikus törvényeket alkottak. Az egyenjogúság alapján álló nemzetiségi törvényjavaslatot fogadtak el. Kolozsváron felállítottak egy magyar és egy román egyetemet, Kolozsváron magyar tankerületi főigazgatóságot létesítettek. 1945. március 13-án a Groza-kormány bevezette a román közigazgatást Erdély egész területén. A kormány ígéretet tett arra, hogy a nemzetiségi jogokat, az egyenlő bánásmódot biztosítja. A hivatalos elvekkel ellentétes a megvalósítás, az új jogszabályokban ott vannak a magyarellenes tendenciák. A kormány elsősorban a fasiszta Antonescu-rezsim uralma idején Dél- Erdélyből elüldözött 350-400 ezer főt kitevő magyar tömeget sújtotta. Őket a katonaság kifosztotta, hónapokon át az országutakon sínylődtek, úgy vánszorogtak haza. Vagyonukat zár alá vették, földeiket elkobozták. A tisztogatást csak a magyarok között vették komolyan, a román közigazgatásban azok maradtak a helyükön, akik a magyarságot üldözték. A román hadbíróságok tömegesen ítéltek el a román és magyar hadseregből megszökött magyar katonákat, annak ellenére, hogy ők a szövetségesek elleni háborúból vonták ki magukat. Abból a célból, hogy a béketárgyalások időpontjában Erdélyben minél több románt találjanak, kényszerítették az óromániai és dél-erdélyi román alkalmazottakat és nyugdíjasokat, hogy költözzenek vissza Erdélybe. Úgy csináltak helyet nekik, hogy megkezdték a magyar városokból /Kolozsvár, Brassó stb. / a magyar lakosok kitelepítését, otthonaik lefoglalását. Törvényt hoztak a nemzetiségek védelméről, de ezt nem tartják be. A vegyes lakosságú községekben a románok büntetlenül verik, gyilkolják, rabolják a védtelen magyarokat, a román hatóság szeme láttára. A román hatóságok népbírósága magyarellenes. Román tömeggyilkosok kegyelmet kapnak, a zsidómészárlások értelmi szerzői közül sokan szabadon járnak, ugyanakkor a magyarok ellen tömegesen indult népbírósági eljárás, halálos ítéletek sorát hozták. A kormányzat minden intézkedésével az 1940. augusztus 30-án fennállott helyzetet állítják vissza, a magyarságot abba a helyzetbe hozzák, amelybe a 22 évi céltudatos fasiszta, soviniszta elnyomás következtében jutott. Jelenleg az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a CASBI, az Ellenséges Javakat Kezelő Pénztár alkalmazási módja. A CASBI célja az ellenséges állampolgárok javainak zár alá vétele. Ezt úgy alkalmazzák, hogy földönfutóvá tegyék a magyarság túlnyomó részét. Magyarországgal a fegyverszüneti egyezményt 1945. január 10-én írták alá, ettől a naptól kezdve Magyarország nem ellenséfes állam. Eleget tesz jóvátételi kötelezettségének, így nem kötelezhető kettős anyagi jóvátételre. Ebből következik, hogy Románia nem adhat ki olyan rendelkezéseket, amelyek Magyarországot továbbra is ellenséges államnak tekintik. A CASBI végrehajtási utasítsa 1945. április 5-én jelent meg. Ennek egyik pontja „vélelmezett ellenségnek” tekinti azokat, akik 1944. szeptember 12-e előtt vagy után elmentek Romániából. Ezek minden vagyonát elkobozzák. A román fegyverszüneti egyezmény erről nem beszél. A „vélelmezett ellenség” kategóriájának megállapítása az erdélyi magyarság tudatos, tervszerű tönkretétele. Tudni kell, hogy a német katonai hatóságok 1944 augusztusában kihirdették, hogy a lakosságnak el kell hagynia lakóhelyét. A megfélemlített lakosság nagy része azért választotta az elmenekülést. Az elmenekült erdélyi őslakosság 90 százaléka nem önszántából menekült, hanem rendeletek hatására. Az elmenekült lakosság tehát nem tekinthető ellenségesnek. A román kormány a Besszarábiából, Bukovinából a harcok elől menekülő százezer román menekültet nem tekintette ellenségnek. A CASBI alkalmazása terén rengeteg panasz merült fel. A Magyar Népi Szövetség a kormány tudomására hozta a panaszokat. 1945. augusztus 15-én vizsgáló bizottság érkezett Kolozsvárra, elvben bizonyos könnyítéseket helyeztek kilátásba. A román igazságügy-miniszter 1945. október 15-én kiadott rendeletével a román bíróságoknak megtiltotta, hogy a menekülteket visszahelyezzék jogaikba. A Romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországra repatriálni akaró magyar állampolgárok ingóságaikat kivihessék. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a román hatóságok igazoló írás adnak ki. Azonban ezt az írást nem adják ki, így a hozzájárulás csak elvi jelentőségű. Az erdélyi magyarság 70-80 %-ban földműves, ezért legfájóbb problémája a földkérdés. Az 1921-es román földreform célja az erdélyi magyarság létalapjainak gyöngítése volt. A 100 hektáron aluli kisajátítottaknak 74,9 %-a volt magyar és csak 4,7 %-a román. Kisajátítottá az erdélyi római katolikus egyház birtokainak 95,5 %-át, a protestáns magyar egyházak 45 %-át. A román nemzetiségűek sokkal nagyobb arányban részesültek földjuttatásban, mint a magyarok. Az 1945. március 22-én közzétett román földtörvény a magyar földművesek újabb százezreit sújtotta igazságtalan ítéletével. A törvény szerint el kell kobozni mindazok földbirtokát, akik 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek. A Magyar Népi Szövetség közbenjárására ígéret hangzott el Bukaresten, hogy orvosolni fogják a törvény sérelmes kitételeit. A törvény ugyanis kimondta, hogy mindez nem vonatkozik a románokra. A Magyar Népi Szövetség 1945. májusában tartott kongresszusa alkalmával emlékiratban fordult a kormányhoz, követelve a változtatásokat. Azonban a tiltakozás nem ért el eredményt. A magyarellenes túlkapások fő forrása a kisajátítás. Kisajátították a román hadseregben szolgáló magyarok, a kórházba távozott magyar betegek földjét is. A helyi bizottságok túlkapásainak áldozatai nem kapnak jogorvoslást. Földet ismét csak a magyarság veszít. Az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a 645/1945. sz. román rendelettörvény, amely a magyar uralom alatt kötött egyes megállapodások érvénytelenségét mondja ki. A törvény szerint az 1940. augusztus 30. és 1945. október 25-e között megkötött jogügyletek megsemmisítendők, ha a felperes 50 %-os kárt szenvedett, ha kiutasított, deportált volt, az ügyet kényszer hatására jött létre. A vagyontárgyakat vissza kell adni. A Dél-Erdélyből elüldözött és az Észak-Erdélyből távozott románok között gyakori volt a csereszerződés. A románok most ezeket a csereszerződéseket megtámadják, a Dél-Erdélyben kapott csereingatlanaikat megtartják és az Észak-Erdélyben szerzett ingatlanaikat is visszakapják, a vételár nevetségesen csekély hányadáért. Súlyos sérelme az erdélyi magyarságnak az úgynevezett adminisztrátori intézmény, ez a magyarság gazdasági tönkretételét célozza. Csak a magyar nemzetiségű román állampolgárok kereskedelmi és ipari vállalataihoz, magyar érdekeltségű pénzintézeteihez, szövetkezeteihez adminisztrátorokat neveznek ki, akik az illető vállalat minden kérdésébe beleszólhatnak, ezért a tevékenységükért súlyos összegeteket szednek fel. Az adminisztrátori intézmény független a CASBI-tól. A román hatóságok a háború előtti időben a magyar nyelvű feliratok és kereskedelmi könyvek után többszörös illetményt róttak ki. Ezt az antidemokratikus intézményt a Groza-kormány idejében is fenntartották. A magyarság elszegényítésének a múltban is egyik legalkalmasabb eszköze volt az adópolitika. A román közigazgatás Észak-Erdélybe való bevezetésével új adórendszert hoztak be, a magyarok adóját újraértékelve lényegesen magasabban állapították meg, mint a románokét. Erdélyben fejlett volt a szövetkezik élet, mai s közel ezer magyar jellegű szövetkezet működik egy fogyasztási és egy hitelszövetkezeti központ keretében. A román kormány ezeknek a szövetkezeteknek az alapszabályaiba olyan változtatásokat eszközölt, amelyek a magyar szövetkezetek működését úgyszólván teljesen megbénítják. Korlátozták a szövetkezetek üzletkötési jogát, a magyar szövetkezetek nem részesülnek a szétosztásra szánt közszükségleti cikkekből, a magyar szövetkezek adójánál a háború előtti forgótőkét veszik alapul. A készülő új törvény meg kívánja szüntetni a magyar szövetkezeti központokat. Trianon után 1924-ben a román hatóságok állampolgársági névjegyzéket állítottak össze, akkor ebből mintegy 200 ezer magyar nemzetiségű személyt kihagytak a névjegyzékből. 1945 után ezek az emberek újból állampolgárság nélkül maradtak, ehhez jöttek az észak-erdélyi magyar tömegek. A Magyar Népi Szövetség többszöri közbelépése és a kormány ígéretei ellenére a helyzet nem változott jelentősen. Bizonyos enyhülés jelentkezett az állampolgársági törvény 1945. decemberi újabb utasításában. A Groza-kormány fel tud mutatni néhány olyan intézkedést, ami arra enged következtetni, hogy az erdélyi magyar tanügy méltányosabb elbánásban részesül, mint 1940 előtt: az észak-erdélyi magyar iskolahálózatot nagyjából fenntartotta. Dél-Erdélyben pedig lehetővé tette a magyar egyházaknak több új elemi és középiskola megnyitását. 1945 nyarán a magyar tanulók anyanyelvükön érettségizhettek – Romániában előízben. Egyelőre még működhetnek a magyar tanügyigazgatási szervek. Azonban az egész magyar tanügyet a jogi bizonytalanság jellemzi, a magyar iskolák hivatalos elismerése még nem történt meg, a magyar tanfelügyelőségeket hivatalosan nem ismerték el. – Az 1945. május 29-én megjelent törvény értelmében az Észak-Erdélyből 1940-ben elmenekült román iskolák visszatértek eredeti román székhelyükre, ezzel az ott működő magyar iskoláknak át kellet adni helyiségeiket, a legtöbb esetben a magyar felekezeti iskolákba mehettek, délutáni tanítást vállalva. A visszatérő román iskolák nemcsak az épületeket vették vissza, de a teljes felszerelést is. Súlyos gond a magyar iskolában a tanárhiány, az iskolák átlagosan 30 %-os tanítóhiánnyal küszködnek. Állandó a veszély, hogy román tanárt neveznek ki magyar iskolába. A magyar tanítóság éhbérnek sem mondható fizetéselőleget kapott, mialatt a román tanítók teljes fizetést élveztek. A fizetéskülönbözetek orvoslása most van folyamatban, de a múlt áprilishoz képest háromszoros értékcsökkenéssel. A magyar tanárok besorolása igazságtalanul történt, ugyanis a bécsi döntés után szerzett jogaikat semmibe vették. – Elemi és középiskolai tanuló annyi van, mint talán soha a XX. században. A magyar tanulók nagy létszáma a legbiztosabb alapja a magyar tanügynek. A román elemi iskolák részére az állam ingyen tankönyvet adott, a magyarelemi iskolák diákjai súlyos tankönyvhiánnyal küszködnek. A román középiskolák továbbra is használják az 1940 előtti tankönyveket, a magyar középiskoláknak ez azonban tilos. Súlyos kérdés a magyar tudományegyetem ügye. 1944 őszén a kolozsvári magyar egyetem – ellenszegülve a hatóságok kiürítési parancsának -, a helyén maradt és folytatta működését. A román államigazgatás Észak-Erdélyre való kiterjesztése után a Nagyszebenből visszatért román és a magyar egyetem között megállapodás jött létre 1945. április 16-18-án, melynek értelmében a magyar egyetem – megtartva az 1940. augusztus 20-a után szerzett teljes felszerelését, kiköltözött azokból az épületekből, melyekben eddig működött. A megállapodás után másfél hónappal, 1945. május 26-án megjelent a Hivatalos Közlönyben a magyar tannyelvű állami tudományegyetem „felállításáról szóló rendelettörvény, amely az áprilisi megállapodásnál jóval alacsonyabb szinte állapította meg a magyar egyetem státusát. A rendelet szerint a magyar egyetemnek el kellett hagynia az egyetemi város 50 épületét és egy volt állami magyar leányiskolát jelöltek ki számára. További sérelem, hogy a magyar tanárok besorolását román egyetemi tanárok végezték. A magyar tudományegyetem orvosi fakultását át kellett költöztetni Marosvásárhelyre. A magyar egyetem tanárai a legsivárabb anyagi helyzetben vannak. A tanárok megsegítésére gyűjtőakció indult. A kormány a gyűjtőakció eredményének felhasználására még nem adta meg az engedélyt. Az erdélyi magyarság a szép szavak ellenére sem lát garanciát jogainak biztosítására a jelenlegi rendszerben.

2010. február 6.

Testvértől testvérhez küldött gondolatok
Ha ül: görnyed. Ha feláll, attól tartok, hogy feje mindjárt eléri a mennyezetet. S attól is – mint a túl hosszúra nőtt gabonaszál – derékban előrecsuklik. Gyér, hófehér haja a szélcsendes szobában is meg-meglobog. Nagyon fáradtnak tűnik. Talán a tisztesség-tisztaság igyekezetébe fáradt bele. Budán él, a Várhegy oldalán, de lakásába átmenekített egy darabka Kolozsvárt: képek, faragások, tálak-kancsók, szőttesek, könyvek testében. Nagyon halkan, lassan, nagyon csendesen beszél. De sodrása van a szavának, szorosan illeszkednek egymáshoz a mondatok, a gondolatok. (Bokor Péter: Az utolsó utáni pillanat) * Annak a kornak, amelyikben fiatalságomat éltem, úgy hiszem, volt egy értéke, amiről kevés szó esik: sok kötelességteljesítő, becsületes embert nevelt. Ezt a különböző munkahelyeken látni. Bizonyos, hogy ezeknek az embereknek nagyobb része a kor problémáiban nem is próbált eligazodni, természetesnek vette, hogy az élet olyan, amilyen. Azóta persze nagyot változott a világ, s a mai fiatalok egészen mások, mint mi voltunk. Krúdynak egy könyvét olvastam – a zenével kapcsolatos kis írásai vannak benne összegyűjtve, főleg a cigányzenéről –, s mennyi a nosztalgia ebben a múlt, az elsüllyedt világ iránt. Pedig Krúdy elég erősen kritikus szellem volt. De valamihez hozzánőtt a szíve fiatalságában, s ennek a pusztulása fájdalmasan érintette, bár tudta, hogy korántsem csupa érték pusztul el. A múlt persze könnyen megszépül az öregedő ember szemében, a fiatal másképp látja a dolgokat. Jókai szemében például csodálatosan megszépült a szabadságharc s a reformkor is. Bizonyára nem egészen úgy volt, ahogy ő megírta – s mégis milyen jó, hogy így írta meg, s így állított annak a kornak emléket. (Részlet az 1974. október 1-jén kelt levélből) * Vita Sándor nevét ritkán emlegetik, annál ismertebb öccse, Vita Zsigmond (1906–1998) munkássága, aki a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanára és könyvtárosa, jeles művelődéstörténész, irodalomtörténész volt. Vita Sándor 1904. február 1-jén született Nagyszebenben, és 1993. február 3-án hunyt el Budapesten, 89 éves korában. A kolozsvári Hitel (1936) egyik elindítója. Bekapcsolódott az EMGE munkájába, 1940–1944 között a budapesti parlament tagja mint meghívott erdélyi képviselő. Kolozsvárról az oroszok elhurcolták, majd Budapesten az Andrássy út 60-ban a politikai rendőrség foglya lett, egy évig tartották bent. Ezután Budapesten élt, visszavonulva a közéletből. (Szócikk) * A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumban vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik. (L. Vallasek Júlia: A fiatal nemzedék és a Hitel, Korunk, 2003. augusztus) * Felvetődött az a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy előtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetők. Ennek a memorandumnak a megszerkesztésére Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István kaptak megbízást. S részt vett ebben Tamási Áron is. A szerkesztés az Erdélyi Kör Főtér 5. szám alatti helyiségében folyt (…). Több mint negyvenen írták alá. * Néhány aláíró neve a Vita Sándoré mellett – közvetlen környezetéből, Hitel-béli, EMGE- és más munkatársai közül: Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József, dr. Szász István, Mikó Imre stb. Teleki Béla Budapesten volt, s így nem írhatta alá, de távollétében e tanács elnökének őt választották meg. A memorandumot Teleki Géza professzor vitte el a kormányzóhoz. Az Erdélyi Magyar Tanácsnak ez volt tulajdonképpen a megalakulása, mint arról Vita Sándor és Teleki Béla – Lipcsey Ildikó történész kérésére írott – levelei tanúskodnak. * Vita Sándor 1940 és 1944 októbere között mint az Erdélyi Párt képviselője, a nagy múltú kolozsvári Ellenzék vezetője és mint Erdély közéleti személyisége, mindig az erdélyi magyarság érdekeit szem előtt tartva tette dolgát a magyar képviselőházban ugyanúgy, mint az erdélyi közélet megszervezésében. Személye egyik katalizátora volt az erdélyi háborúellenes mozgalmaknak, s mindent megtett, amit emberileg megtehetett a magyar egység megteremtése érdekében. (L. Záhony Éva: Hitel. Kolozsvár, 1935–1944) * Magam kisgyermekkoromtól fogva a Hitel szellemi körének hatása alatt nevelkedtem. A tőlük hallottak, az ifjúkoromban velük folytatott beszélgetések meghatározták személyiségfejlődésemet is. Soha köreikben antiszemita vagy idegengyűlölő gondolatokat nem hallottam. Ellenkezőleg, áthatotta őket a "magunk revíziójának" szelleme, a hibák magunkban keresésének a gondolata. Sándor bácsit haláláig látogathattam Budapesten, Fiáth János utcai lakásukon. Nehéz körülmények közt, utolsó percig dolgozva teltek évei. Sokat beszélgettünk, és állíthatom, hogy személyében az egyik legtisztább embert tisztelhettem. Szerencsésnek mondhatta magát mindenki, akit végtelen szerénységgel és emberszeretettel barátságába fogadott. (L. Szász István Tas: Vád és tények – Egy néhai igaz ember védelmében – Vita Sándor emlékezete) * Hosszú élete során Vita Sándor rendkívül termékeny levélírónak bizonyult. Testvéröccséhez, Zsigmondhoz az 1935–1993 közötti időszakban írt, szinte félezernyi levele is ezt igazolja. Ezek a levelek a XX. századi erdélyi és anyaországi közélet, művelődés sokoldalú vetületeinek hiteles kordokumentumai. Becses forrásanyagot szolgáltatnak az irodalom- és művelődéstörténész, a szociológus és nem utolsósorban a politikus számára. * Az enyedi levelesládában megőrzött utolsó levelet Vita Sándor halála előtt 18 nappal – 1993. január 8- án – írta Zsigmondnak. Kiviláglik ebből is, hogy valóban: élete utolsó pillanatáig a világnak nagyon sok dolga érdekelte őt. Utolsó levelében is azt tudakolja (például), hogy Enyeden Zsigáék vajon nem fáznak a nagy erdélyi télben, jó-e az ellátás arrafelé, s közli: csendben telt el az új esztendő indulása. Örül annak, hogy a kolozsvári napilapban megjelent a Teleki Béláról írt cikke, és jelzi: pénzbeli adománnyal szeretné támogatni egykori iskoláját, a nagyenyedi Bethlen Kollégiumot. * Íme: testvértől testvérhez küldött gondolatok, érzelmek gazdag világa ez a leveleskönyv. Ugyanakkor ezek a levelek rendkívül értékes, tartalmas kordokumentumai a XX. század fergeteges éveinek, mikor is békés meg kevésbé békés időszakok váltogatták egymást – különösképp ezeken a mi tájainkon –, s a zajló események meghatározták egyéni és közösségi életünket. Vita Sándornak a testvéröccséhez, Zsigmondhoz írt levelei fontos, nélkülözhetetlen forrásai az erdélyi és az anyaországi irodalom, művelődés közelmúltbeli történetének; behatóan rávilágítanak a kor jellegzetes magyar sajátosságaira, a szóban forgó idők szellemi törekvéseire, történéseire. (Előszó) * Kedves Zsigmond! Vita Sándor levelei Vita Zsigmondhoz. Sajtó alá rendezte és az előszót írta Győrfi Dénes. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009
B. D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. március 20.

Az utolsó szó jogán
Demeter Béla erdélyi falukutató Magyar Örökség díja
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában ma, március 20-án, szombaton délelőtt tizenegy órakor adják át először a 2010-es esztendő Magyar Örökség díjait. A polgárok javaslatai alapján odaítélt elismerésben ezúttal a nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétel, Kopp Mária és Skrabski Árpád, Riesz Frigyes matematikus, Hajdu Ráfis János és Bakos Mária múzeumszervező, Csermely Péter hálózatkutató, Sapszon Ferenc kórusvezető, valamint Demeter Béla emléke részesül.
Viharnak kitett apró lángok vagyunk, mondta a börtönéből ideiglenesen kiengedett erdélyi főpap, Márton Áron, hóvirágok, a téli faggyal küzdve. Metaforája, mellyel paptársai küldetését kívánta jellemezni, érvényes volt arra a férfiúra is, aki a gyulafehérvári püspök ellen folytatott koncepciós pernek – „koronatanúként” – az áldozata lett.
A száz éve született Demeter Béla, aki egyes források szerint 1951, más közlések szerint 1952 karácsonyán egy bukaresti börtönben halt meg, hivatalosan soha nem volt Márton Áron tanítványa. „Csak” a cselekedeteivel követte a magyarságért és a keresztény erkölcsökért minden időben bátran kiálló katolikus főpásztor példáját. Kurtára szabott életében Demeter Béla is a Romániában élő magyar testvéreit kívánta szolgálni, akiknek a perbe fogott Márton Áron mindenkor a védelmére kelt. Petru Grozának címzett levelében ekképpen: „A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Márton Áront – akit elfogatásának hírére XII. Piusz pápa címzetes érsekké nevezett ki – talán éppen a Vatikánnal való egyezkedés reményében nem küldték a bitófára. Ám Demeter Bélának – akinek a fogva tartása miatt senki nem tiltakozott, még a testvére sem, aki pedig a szovjet csapatok által megszállt Románia államvezetésének kedves embere volt – végérvényesen el kellett tűnnie. S nem is csak az élők sorából, de a magyarság emlékezetéből is. A hétgyermekes somkeréki értelmiségi család az 1920-as évek utolsó harmadában két fiát is felsőoktatási intézménybe küldte. János Kolozsváron jogásznak tanult. Béla Bukarestben az államtudományi és közigazgatási főiskola hallgatója lett, de buzgón látogatta a közgazdasági és szociológiai kurzusokat is. Itt ismerte meg az akkor már európai hírű szociológus, Dimitrie Gusti azon elveit, amelyeknek a segítségével szakszerűen tanulmányozhatta a korabeli Románia társadalmi-gazdasági viszonyait. E stúdiumok hatására írta meg Demeter Béla – testvérbátyjával közösen – az első könyvét. A Románia gazdasági válsága című 1930-as kiadvány, amely a két szerző kutatói tehetségéről tanúskodott, széles körben tette ismertté a Demeter fiúk nevét; a különböző világlátású emberek is a kisebbségi sorsba szakadt magyarság ígéretes társadalomtudósait üdvözölték. A Kolozsváron ez év januárjában az Erdélyi Múzeum Egyesület által szervezett Demeter Béla-emlékkonferencián pedig a könyv máig érvényes észrevételeit elemezték a nyolcvan évvel ezelőtti társadalmi s gazdasági mozgásokat kutató szakemberek. Dimitrie Gustinak Demeter Bélára gyakorolt hatása ezzel a publikációval nem ért véget, ő terelte a fiatalember figyelmét a falusi közösségek kutatásának irányába is. Sőt a „terelgetésnél” többet is tett: a hatósági engedélyeket Gusti professzor közbenjárására kapták meg azok a főiskolai hallgatók, akik Demeter Béla útmutatása szerint a falvak tudományos megismerésére vállalkoztak. Az anyagi alapot pedig Kós Károly és a kalotaszegi református egyház teremtette elő szép és hasznos munkájukhoz. Első alkalommal azonban még báró Bánffy Ferenc segítségével járta a vegyes lakosságú magyar falvakat Demeter Béla, négy másik lelkes fiatal társaságában. Mindazt, amit kilenc község magyarjainak a helyzetét vizsgálva összegyűjtött, egy önálló kötetben és egy módszertani kiadványban foglalta össze. A maga nemében mind a két füzet mérföldkő a falukutatás történetében. Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című tanulmány azáltal is, hogy egy közép-európai hatósugarú ifjúsági mozgalom szellemi fundamentumát rögzítette, az Erdélyi Fiatalok célkitűzéseit hozta nyilvánosságra. „A falukérdés – írta a húszesztendős Demeter Béla – ma a világ érdeklődésének a középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulásait ő őrizte meg, és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely új szín, új emberi érték az egész világ számára.”
Demeter Béla nemcsak falukutatóként és publicistaként bizonyult tehetségesnek, de szervezőként és lapszerkesztőként is. Gondoskodott róla, hogy az öntudatra ébredő romániai magyar főiskolásoknak Erdélyi Fiatalok címen lapjuk is legyen, olyan kiadványuk, amelyben a hozzájuk hasonlóan gondolkodó fiatalok, a csehszlovákiai Sarlónak, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, valamint a budapesti Bartha Miklós Társaságnak a tagjai is közreadhatják nézeteiket. Egyik-másik Budapestről küldött írás, például Fábián Dániel „kissé tudálékos” szövege állítólag József Attila átírásában látott napvilágot az Erdélyi Fiatalok hasábjain. „A fiatal generáció feladata a jogi autonómiát gazdasági és kulturális alapokra fektetni” – hirdették az ostobán szétdarabolt Közép-Európában is egymásra találó ifjú magyarok.
A gazdasági alapok megerősítése érdekében Demeter Béla az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) munkáját is segítette, 1936-tól az egyesület lapjának, a modern gazdálkodás dolgaiban olvasóit eligazító Erdélyi Gazdának a munkatársa lett. A falukutatásnak azonban lapszerkesztőként sem fordított hátat; és az sem szegte kedvét, hogy az Erdélyi Fiatalok mozgalma a tagság politikai nézeteltérései miatt kettévált. A „balszárny”, hová az egyik Demeter fiú, János is felzárkózott, a munkásmozgalomhoz csatlakozott, és a „jobbszárnnyal” csak akkor vette fel a kapcsolatot, ha az erdélyi magyarságnak a létérdeke úgy kívánta. Mint 1944 nyarán, hónapokkal azelőtt, hogy Románia hadat üzent Németországnak, és fegyverszüneti megállapodást kötött a Szovjetunióval. Az egyházak vezetői, az egyetemi oktatók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a gazdasági szervezetek és szövetkezetek elnökei együtt próbálták anyaországi testvéreiket rábírni arra, hogy mihamarabb ugorjanak ki a háborúból. Ha továbbra is tétováznak, így szólt a Budapestre címzett, közösen megfogalmazott felhívás, „Erdély kénytelen lesz önállóan cselekedni”. A budai várban, a kormányzói rezidencián folytatott megbeszéléseken Demeter Béla is jelen volt mint a negyven parlamenti képviselő által 1941-ben alapított Erdélyi Párt titkára, a pártelnök Teleki Béla jobbkeze. Azok a magyarországi politikai erők, amelyek szintén a háborúból való kiugrást szorgalmazták, talán éppen ez alkalommal ébredtek rá, hogy a krisztusi korban lévő erdélyi fiatalember tudását és tisztességét majd a béketárgyalásokon hasznosítani lehet. Nemigen írható tehát a véletlen számlájára, hogy az 1945-ben Budapesten megalakított béke-előkészítő osztály román és erdélyi szakreferensének éppen Demeter Bélát választották. A falukutatót, aki úgy ismerte Erdélyt, mint a tenyerét, és aki 1945-ben is fáradhatatlanul járta a vidéket, hogy adatokat gyűjtsön az erdélyi magyarok ellen elkövetett erőszakos és jogsértő hatósági beavatkozásokról. Személyes tapasztalatait és a valóság lelkiismeretesen dokumentált tényeit jegyzőkönyvi ismertetések sorában rögzítette Demeter Béla, s ezek alapján fogalmazta meg az erdélyi határmódosítás terveire vonatkozó tanácsait a Moszkvába készülő magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc számára. Részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet és egy székely autonómiatervezet előkészítésében is, miközben – talán egyes-egyedül – azt szorgalmazta, hogy a békedelegációban erdélyi magyar szakértők is hallathassák a szavukat. De egyedül Demeter Béla figyelmeztette a politikusokat arra is, ha Magyarország „önként vállalja, s nem is akarja megosztani másokkal a második világháborúban betöltött bűnbak szerepét, a nemzet gerince törik ketté”. Amikor pedig számára is világossá vált, hogy a tényleges magyar békecélokat, a magyar kisebbség védelmét, nemzetiségi jogainak a visszaadását lényegében egyik győztes nagyhatalom sem támogatja, eljuttatta a párizsi béketárgyalásokra azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron katolikus, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének a vezetője, Lakatos István szociáldemokrata politikus, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet igazgatója – cáfolták a Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi kiadványában közreadott azon állítást, amely szerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. Párizsban persze ez a bátor akció sem bírta jobb belátásra azokat, akik Közép-Európa népeinek a sorsáról döntöttek. Demeter Béla viszont az életével fizetett érte. Az 1949-ben letartóztatott Márton Áron perének koronatanújaként 1951 áprilisában Magyarországról Romániába küldték, és miután hazaárulás címén 1951 utolsó heteiben a püspököt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a bukaresti katonai bíróság, Demeter Bélára nem volt többé szükség. S nem is csak azért, mert a per során egyetlen terhelő bizonyítékot sem tudtak szerezni tőle, de azért sem, mert Márton Áron, az utolsó szó jogán, a Párizsba kijuttatott memorandum ügyében minden felelősséget magára vállalt. „A békeszerződések tárgyalása alkalmával olyan határmegállapodást indítványoztam, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, ez megfelel a valóságnak – mondta. – Sőt kérem a bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező, mindenért engem terhel a felelősség.” Hogy a feleslegessé, sőt, mondhatni, kínossá vált koronatanút hogyan és mikor tüntették el e világból, pontosan senki sem tudja. Röviddel az ítélethirdetés után? Vagy egy esztendeig vártak vele? A Magyar Örökség díjjal kitüntetett életmű kutatói egyszer tán ezt is kiderítik. Az pedig már most is sejthető, miért ítélték általános feledésre vagy fél évszázadon át ezt a nagyszerű embert.
Lőcsei Gabriella. Forrás: Magyar Nemzet

lapozás: 1-29